Bocsánat mindenkitől, aki aggódott és várta a jelentkezésemet, többet nem tűnök így el, ígérem!
Az első ultrahangra február 5-én mentünk, ahol egy 6-7 mm-es petezsák látszódott kis szikhólyaggal. Határtalanul boldog voltam és az első kő legördült a szívemről, méhen belül van, minden rendben. :)
Közben volt egy befizetett utunk egy messzi-messzi meleg helyre, amit én szívem szerint azonnal lemondtam volna, de a férjem nagyon szeretett volna elutazni. Ő abszolút optimistán és pozitívan állt a helyzethez, meggyőződése volt, hogy nem lehet bajunk és csak jót tehet egy utazás, ahol sokat pihenünk, gyűjtjük a D-vitamint a napsugarakból, nem stresszelünk és elkerüljük messziről az influenza-járványt.
Végül megbeszéltünk mindent a dokival és elutaztunk. Azt inkább nem részletezem hogy paráztam végig (főleg a repülőutakon), de összességében tényleg rengeteget pihentem, tömtem magamba a sok gyümölcsöt és mantráztam magamban, hogy minden a legnagyobb rendben, a kis picikénk egészséges és szépen fejlődik a pocakomban.
Vasárnap jöttünk haza és ma volt esedékes az újabb ultrahang. Három hete volt az első, hihetetlen hosszú volt ez az idő, nagyon nehéz volt a várakozás.
De örömmel jelentem, hogy a kisbabánk 8 hetes + 1 napos, 17 mm-es az ülőmagassága és gyönyörűen kalimpál a kicsi szíve!:)
Elmondhatatlan érzés...boldogság, öröm, kíváncsi várakozás, és persze egy abszolút csoda, hogy 2 év várakozás után végre sikerült. Kisbabánk lesz!:) Még szokom a gondolatot, mindig. :)
A tüneteim jönnek-mennek, természetesen ez is állandó aggodalomra ad okot (bár a mai ultrahang megnyugtatott szerintem pár napra:), a mellfeszülésem másfél hete elmúlt, viszont napi szinten émelygek (főként délelőtt), folyamatosan rágcsálnom kell valamit, hogy ne érezzem. Képes lennék az egész napot átaludni (aminek egyébként a nyaralás nagyon jót tett, a napi 10 óra alvás minimum volt), és összességében olyan fura a világ. Mintha kívülről szemlélném vagy nem is tudom. Nehéz megfogalmazni, mindenesetre nem panaszkodhatok, mert jól érzem magam a bőrömben és nem kínoznak súlyosabb rosszullétek.
A mai ultrahangon sajnos látszott a petezsák mellett egy hematóma is, ami miatt Rutascorbint kell szednem és két hét múlva ellenőrzi az orvos, hogy felszívódóban van-e, de szerencsére semmilyen panaszt nem okoz, reméljük így is marad. Mindenesetre ha vérezni kezdenék, legalább tudjuk, hogy emiatt van. Természetesen ha ilyen előfordulna hívnom kéne azonnal a dokit, azt mondta valószínűleg megemelné az Utrogestan és Rutascorbin adagot, de egyelőre ezzel nem foglalkozunk. Szűcs doktor úr sem aggódott különösebben, nem kell feküdnöm vagy ilyesmi, reméljük magától felszívódik majd.
Ezek a hírek felénk, hihetetlen de, igaz. Állapotos vagyok. :)
2014. február 26., szerda
2014. január 29., szerda
16. dpo - Vérvétel és minden más
Gondolatban nekifutottam már hétfő óta milliószor ennek a bejegyzésnek, de az az érzésem lehetetlenség leírni mindent úgy, ahogy az valójában zajlik bennem...persze azért megpróbálom.
Írtam ugye korábban arról, hogy én mindenképp szeretnék tesztelni, mert az überpontos ciklusomban legtöbbször erre esélyem sem volt, és azért az mégiscsak egy meghatározó dolog, hogy ott ülünk a lepisilt teszt fölött ítéletre várva... De ami velem történt, azt komolyan nem gondoltam hogy így lesz. Abszolút semmi tünetem nem volt, péntekre elmúlt még a cicifeszülés is (ami nálam tutira a menzesz előjele), szombaton a férjem szülinapi buliján is az esélytelenek nyugalmával ücsörögtem a vörösborommal (és fogadtam -kár tagadni- igen érzékenyen az egyébiránt jóindulatú érdeklődéseket, hogy mikor lesz már nekünk babánk)... Aztán vasárnap megint éreztem a cicimet... Na mondom milyen játék ez már itt, hogy hol fáj hol nem, de igazán nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Az esti filmnézés közben el-elkalandoztam, hogy azért akárhogy is, de én ugye megbeszéltem magammal ezt a hétfő reggeli tesztet, fura hogy csak pár óra és megtörténik. De tényleg őszintén mondom én úgy gondoltam erre, mint egy reggeli teendőre, amin majd átesek és folytatódik a nap. Hiszen a bal oldalon voltak a tüszők, ott volt az a hycosy eredmény, hogy elvileg nem átjárható...meg ugye első inszemináció, hát azért az sokaknak nem sikerül, stb. Annyi fordult még meg a fejemben, hogy ha negatív, akkor még azért csak meg lehet próbálni két nap múlva is, meg tervben volt egy vérvétel, de az is csak azért, hogy tudjuk meg biztosra, ne szedjem fölöslegesen a progeszteront*. Aztán reggel kivánszorogtam a mosdóba, nekikészültem a dolgoknak (szerencsére üvegpohárba pisiltem, amit aztán majdnem kiöntöttem, pedig milyen jól jött..:), letettem a polcra a tesztet, álltam fölötte és vártam. Azon gondolkoztam, hogy a filmekben ilyenkor tesznek-vesznek még, kimennek - visszamennek, milyen ez már, hogy én meg ott állok fölötte. Majd nyúltam volna a pohárért, hogy kiöntsem a pisit, mikor mintha megjelent volna valami halványság a tesztvonalnál... Komolyan mondom, azt hittem kiugrik a szívem a helyéről. Felkapcsolatam még egy villanyt, hogy nem csak valami árnyék-e, majd elkezdtem fel-alá járkálni a fejemet fogva, hogy úristen ott egy halvány csík... Aztán remegő kézzel kibontottam a másik tesztet is és gyorsan megcsináltam azt is, nehogy az első hibás legyen... és ott volt!! Egyértelműen!!
Leírhatatlan érzés. Szívdobogás, láb-, és kézremegés, többször magamra csodálkozás a tükörben, hogy ez most itt a valóság vagy sem... Persze egyből fotóztam, aztán agyaltam, hogy felébresszem-e az alvó férjemet. Én ugyanis jóval korábban kelek, mint ő, olyankor még beszámíthatatlan állapotban van. Aztán visszabújtam mellé az ágyba (kezemben a teszttel, aminek pont semmi értelme nem volt, mert totál sötét volt a hálóban:), elkezdtem puszilgatva ébresztgetni, amire csak hümmögés volt a reakció...majd mondtam, hogy úgy tűnik kisbabánk lesz... erre ő egy "igen? mondtam én.." kijelentéssel magához húzott, megsimogatott és aludt tovább. :) Aztán pár perc múlva magához tért, kikászálódott az ágyból, előkotorta a szekrényből a nyáron külföldön vásárolt irtó édes menő márkás babazoknikat, hogy végre lesz bele nagyfejű baba is (minden babát nagyfejűzik, de esküszöm kedvességből!:).
Fogalmam sincs hogyan öltöztem fel, sétáltattam meg a kutyát, készítettem össze a reggelimet és tízóraimat, vezettem be a munkahelyemre és mit csináltam bent egész nap... Eufória, hitetlenkedés, nagyon nagyon mély öröm és boldogság, aggódás és minden egyszerre... Tényleg csak unalomig tudom ismételni, hogy hihetetlen. Két hosszú év után az ember ezt tényleg fel se fogja.
Napközbenről annyi azért még rémlik, hogy elkezdtem figyelgetni magamat és egyre inkább éreztem megint a ciciket meg enyhe mensi-szerű görcsöket, de akkor is és azóta is csak azt tudom mondani, hogy ha nem láttam volna saját két szememmel a teszteket (persze tegnap is csináltam egyet:), akkor nem is sejteném...
Ma reggel elmentem vérvételre, hogy lássam azért számszerűsítve is azt a hcg-t, de már előre összeszorul a gyomrom ha csak rágondolok, hogy meg kell majd nyitni az e-mailt.
Holnap pedig irány a BMC, Szűcs doktor úgy rendelte, hogy 30-án menjünk vissza, ha pozitív a teszt. Hát persze, hogy megyünk. Még ha nem is vizsgál meg, csak felír egy újabb adag utrogestant, akkor is kivárom a soromat. Mert nagyon nagyon meg akarom köszönni neki, hogy idáig jutottunk.
Egy csoda ez.
* a megérzésekről annyit, hogy múlt héten váltottam ki a Szűcs dr. által felírt Utrogestan receptet, mert én eddig még az őszről megmaradtakat használtam, és ő 2 dobozzal írt fel, de én mondtam a patikában a hölgynek, hogy elég lesz csak egy dobozzal is... (mondjuk ezért utólag is nagyon szégyellem magam, hogy hogy lehet így hozzáállni)
Írtam ugye korábban arról, hogy én mindenképp szeretnék tesztelni, mert az überpontos ciklusomban legtöbbször erre esélyem sem volt, és azért az mégiscsak egy meghatározó dolog, hogy ott ülünk a lepisilt teszt fölött ítéletre várva... De ami velem történt, azt komolyan nem gondoltam hogy így lesz. Abszolút semmi tünetem nem volt, péntekre elmúlt még a cicifeszülés is (ami nálam tutira a menzesz előjele), szombaton a férjem szülinapi buliján is az esélytelenek nyugalmával ücsörögtem a vörösborommal (és fogadtam -kár tagadni- igen érzékenyen az egyébiránt jóindulatú érdeklődéseket, hogy mikor lesz már nekünk babánk)... Aztán vasárnap megint éreztem a cicimet... Na mondom milyen játék ez már itt, hogy hol fáj hol nem, de igazán nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Az esti filmnézés közben el-elkalandoztam, hogy azért akárhogy is, de én ugye megbeszéltem magammal ezt a hétfő reggeli tesztet, fura hogy csak pár óra és megtörténik. De tényleg őszintén mondom én úgy gondoltam erre, mint egy reggeli teendőre, amin majd átesek és folytatódik a nap. Hiszen a bal oldalon voltak a tüszők, ott volt az a hycosy eredmény, hogy elvileg nem átjárható...meg ugye első inszemináció, hát azért az sokaknak nem sikerül, stb. Annyi fordult még meg a fejemben, hogy ha negatív, akkor még azért csak meg lehet próbálni két nap múlva is, meg tervben volt egy vérvétel, de az is csak azért, hogy tudjuk meg biztosra, ne szedjem fölöslegesen a progeszteront*. Aztán reggel kivánszorogtam a mosdóba, nekikészültem a dolgoknak (szerencsére üvegpohárba pisiltem, amit aztán majdnem kiöntöttem, pedig milyen jól jött..:), letettem a polcra a tesztet, álltam fölötte és vártam. Azon gondolkoztam, hogy a filmekben ilyenkor tesznek-vesznek még, kimennek - visszamennek, milyen ez már, hogy én meg ott állok fölötte. Majd nyúltam volna a pohárért, hogy kiöntsem a pisit, mikor mintha megjelent volna valami halványság a tesztvonalnál... Komolyan mondom, azt hittem kiugrik a szívem a helyéről. Felkapcsolatam még egy villanyt, hogy nem csak valami árnyék-e, majd elkezdtem fel-alá járkálni a fejemet fogva, hogy úristen ott egy halvány csík... Aztán remegő kézzel kibontottam a másik tesztet is és gyorsan megcsináltam azt is, nehogy az első hibás legyen... és ott volt!! Egyértelműen!!
Leírhatatlan érzés. Szívdobogás, láb-, és kézremegés, többször magamra csodálkozás a tükörben, hogy ez most itt a valóság vagy sem... Persze egyből fotóztam, aztán agyaltam, hogy felébresszem-e az alvó férjemet. Én ugyanis jóval korábban kelek, mint ő, olyankor még beszámíthatatlan állapotban van. Aztán visszabújtam mellé az ágyba (kezemben a teszttel, aminek pont semmi értelme nem volt, mert totál sötét volt a hálóban:), elkezdtem puszilgatva ébresztgetni, amire csak hümmögés volt a reakció...majd mondtam, hogy úgy tűnik kisbabánk lesz... erre ő egy "igen? mondtam én.." kijelentéssel magához húzott, megsimogatott és aludt tovább. :) Aztán pár perc múlva magához tért, kikászálódott az ágyból, előkotorta a szekrényből a nyáron külföldön vásárolt irtó édes menő márkás babazoknikat, hogy végre lesz bele nagyfejű baba is (minden babát nagyfejűzik, de esküszöm kedvességből!:).
Fogalmam sincs hogyan öltöztem fel, sétáltattam meg a kutyát, készítettem össze a reggelimet és tízóraimat, vezettem be a munkahelyemre és mit csináltam bent egész nap... Eufória, hitetlenkedés, nagyon nagyon mély öröm és boldogság, aggódás és minden egyszerre... Tényleg csak unalomig tudom ismételni, hogy hihetetlen. Két hosszú év után az ember ezt tényleg fel se fogja.
Napközbenről annyi azért még rémlik, hogy elkezdtem figyelgetni magamat és egyre inkább éreztem megint a ciciket meg enyhe mensi-szerű görcsöket, de akkor is és azóta is csak azt tudom mondani, hogy ha nem láttam volna saját két szememmel a teszteket (persze tegnap is csináltam egyet:), akkor nem is sejteném...
Ma reggel elmentem vérvételre, hogy lássam azért számszerűsítve is azt a hcg-t, de már előre összeszorul a gyomrom ha csak rágondolok, hogy meg kell majd nyitni az e-mailt.
Holnap pedig irány a BMC, Szűcs doktor úgy rendelte, hogy 30-án menjünk vissza, ha pozitív a teszt. Hát persze, hogy megyünk. Még ha nem is vizsgál meg, csak felír egy újabb adag utrogestant, akkor is kivárom a soromat. Mert nagyon nagyon meg akarom köszönni neki, hogy idáig jutottunk.
Egy csoda ez.
* a megérzésekről annyit, hogy múlt héten váltottam ki a Szűcs dr. által felírt Utrogestan receptet, mert én eddig még az őszről megmaradtakat használtam, és ő 2 dobozzal írt fel, de én mondtam a patikában a hölgynek, hogy elég lesz csak egy dobozzal is... (mondjuk ezért utólag is nagyon szégyellem magam, hogy hogy lehet így hozzáállni)
2014. január 27., hétfő
2014. január 24., péntek
11. dpo - Kérdőjelek
Szerintem nincs olyan sorstársam, aki ne értene velem egyet abban, hogy
Én komolyan nagyon irigylem azokat a nőket, akik első pillanattól érzik, hogy megfogan bennük egy új élet, akik számára ezáltal egyértelmű, hogy azért fáj a cicijük, azért görcsölget a méhük, azért húz a derekuk, stb..
Na hát én nem tartozom közéjük.
Az inszem utáni pár napban őrült módon feszültek a melleim, hol a bimbók fájtak - hol az egész package, szurkált a méhem és a petefészkem, örültem, hogy érzek valamit és azt gondoltam biztosan történik valami odabent.
Aztán az inszem utáni 5-6. naptól megszűntek a tünetek, konkrétan meg voltam győződve róla, hogy velem aztán az ég világon semmi nincs, lefutott kör, nem tartozunk a nagyon szerencsés első inszemből babásodó párok közé.
Most, így a 11. dpo-n megint elbizonytalanodtam... fájnak újra a melleim (hol jobban hol kevésbé, nyomkodom magam all day, mint valami eszelős - igaz Poppy Field?:), mensis görcseim - húzódások vannak a méhemben, fáj a derekam, szóval a PMS létező összes tünetét tankönyv-szerűen produkálom.
De akár lehet ez ugye babásodás is...
Csak ki mer bárminek is hinni 2 év próbálkozás után? Én ugyan nem merem beleélni magam semmibe, sőt megnyugtató belső hang sem szól bennem, hogy nyugi sikerült.
Ennél több kérdőjel nincs is a világon, mint amennyi bennem van... lehet, hogy mégis oltári mázlink van? Lehetséges, hogy még sincs elzáródva (annyira) az a bal oldali petevezető? Lehet nem is PMS?
Ááááá...ki bírja ezt idegekkel?:)
Hétfőn (14. dpo) teszt, jöjjön aminek jönnie kell!
- egy babára vágyó/váró nő élete 2 hetes etapokban zajlik
- ezek közül a 2 hetes periódusok közül a második, "várakozós" rész lassabban telik, mint bármi más a világon
- nincs annál idegesítőbb, mint hogy a kora terhességi tünetek csontra megegyez(het)nek a PMS tünetekkel, ezáltal esélytelen bármire is következtetni.
Én komolyan nagyon irigylem azokat a nőket, akik első pillanattól érzik, hogy megfogan bennük egy új élet, akik számára ezáltal egyértelmű, hogy azért fáj a cicijük, azért görcsölget a méhük, azért húz a derekuk, stb..
Na hát én nem tartozom közéjük.
Az inszem utáni pár napban őrült módon feszültek a melleim, hol a bimbók fájtak - hol az egész package, szurkált a méhem és a petefészkem, örültem, hogy érzek valamit és azt gondoltam biztosan történik valami odabent.
Aztán az inszem utáni 5-6. naptól megszűntek a tünetek, konkrétan meg voltam győződve róla, hogy velem aztán az ég világon semmi nincs, lefutott kör, nem tartozunk a nagyon szerencsés első inszemből babásodó párok közé.
Most, így a 11. dpo-n megint elbizonytalanodtam... fájnak újra a melleim (hol jobban hol kevésbé, nyomkodom magam all day, mint valami eszelős - igaz Poppy Field?:), mensis görcseim - húzódások vannak a méhemben, fáj a derekam, szóval a PMS létező összes tünetét tankönyv-szerűen produkálom.
De akár lehet ez ugye babásodás is...
Csak ki mer bárminek is hinni 2 év próbálkozás után? Én ugyan nem merem beleélni magam semmibe, sőt megnyugtató belső hang sem szól bennem, hogy nyugi sikerült.
Ennél több kérdőjel nincs is a világon, mint amennyi bennem van... lehet, hogy mégis oltári mázlink van? Lehetséges, hogy még sincs elzáródva (annyira) az a bal oldali petevezető? Lehet nem is PMS?
Ááááá...ki bírja ezt idegekkel?:)
Hétfőn (14. dpo) teszt, jöjjön aminek jönnie kell!
2014. január 16., csütörtök
3. dpo
Azt hiszem lassan de biztosan ürül ki a szervezetemből a dupla adag tüszőrepesztő (illetve az abból származó hcg). Szombat este adtam be, vasárnaptól folyamatosan fájtak a cicijeim, az inszem napján és másnap csak a mellbimbók, azóta pedig az egész..ma délután kifejezetten erős fájdalom volt, amitől persze rém boldog voltam pár pillanatig, hogy milyen szuper lehet terhesen ezt érezni (miközben pontosan tudtam, hogy ez még tuti csak a tüszőrepesztő miatt van)... aztán estére kezdett enyhülni, és bár még most is érzem, azt hiszem el fog múlni. De persze nagyon bízom benne, hogy visszatér a dolog, vagy ha el is múlik (átmenetileg) az nem jelenti azt, hogy nem sikerült, és különben is mindenkinél mások a jelek, tünetek... Mindenesetre ebbe bele lehet bolondulni ebbe az állandó magamat figyelgetésbe. :)
A méhemet és a bal petefészkemet érzem, néha ilyen mensi-jellegű érzés a méhben, néha tompa nyomás a petefészekben, de nem gondolom, hogy ezekből messzemenő következtetéseket lehetne levonni.
Mindenesetre telnek a napok, előbb-utóbb itt lesz a tesztelés ideje.
Poppy-val elmélkedtünk róla, hogy vajon nem kéne-e vérvétellel indítani (mondjuk a 14. dpo-n), mert az ugye mégiscsak egyértelmű és számszerűsítve látja az ember a megmásíthatatlant, viszont azt is megállapítottuk, hogy azért az elég rideg és konkrét találkozás az eredménnyel, ha mondjuk az ember a postafiókjában nézegeti a megnyitásra váró e-mailt és a képernyőn kell szembesülnie a dolgokkal...
A tesztelésnek megvan a maga "romantikája", intimitása...lehet tördelni a kezünket, hogy vajon megjelenik-e a csík, van ugye 10-15 perc lauf, hogy hátha nem is rögtön, hanem csak percek múlva... szóval ez a megoldás jobban tetszik. Annál is inkább, hogy én igenis szeretnék tesztelni. A szeptemberi cikluskövetéses hónap óta még csak esélyem sem volt erre (és ott egyből vérvétellel kezdtem a 14. dpo-n az orvos tanácsára), mert mindig óramű pontossággal megjön, napokkal előtte érzem a jeleket, fölöslegesen meg az ember nem lövi el a teszteket... szóval lesz itt minden, teszt is meg szerintem vérvétel is, csak győzzem kivárni.
A méhemet és a bal petefészkemet érzem, néha ilyen mensi-jellegű érzés a méhben, néha tompa nyomás a petefészekben, de nem gondolom, hogy ezekből messzemenő következtetéseket lehetne levonni.
Mindenesetre telnek a napok, előbb-utóbb itt lesz a tesztelés ideje.
Poppy-val elmélkedtünk róla, hogy vajon nem kéne-e vérvétellel indítani (mondjuk a 14. dpo-n), mert az ugye mégiscsak egyértelmű és számszerűsítve látja az ember a megmásíthatatlant, viszont azt is megállapítottuk, hogy azért az elég rideg és konkrét találkozás az eredménnyel, ha mondjuk az ember a postafiókjában nézegeti a megnyitásra váró e-mailt és a képernyőn kell szembesülnie a dolgokkal...
A tesztelésnek megvan a maga "romantikája", intimitása...lehet tördelni a kezünket, hogy vajon megjelenik-e a csík, van ugye 10-15 perc lauf, hogy hátha nem is rögtön, hanem csak percek múlva... szóval ez a megoldás jobban tetszik. Annál is inkább, hogy én igenis szeretnék tesztelni. A szeptemberi cikluskövetéses hónap óta még csak esélyem sem volt erre (és ott egyből vérvétellel kezdtem a 14. dpo-n az orvos tanácsára), mert mindig óramű pontossággal megjön, napokkal előtte érzem a jeleket, fölöslegesen meg az ember nem lövi el a teszteket... szóval lesz itt minden, teszt is meg szerintem vérvétel is, csak győzzem kivárni.
2014. január 13., hétfő
Inszemináció, avagy "alea iacta est"
Sikeresen abszolváltuk az inszeminációt, mérhetetlenül boldog vagyok és úgy érzem minden a legnagyobb rendben velünk.
A pénteki aggodalmaimat szombat reggelre felváltotta a lelkesedés. Végiggondoltam, hogy ennyi esélyünk még soha nem volt, hiszen a spontán hónapokban fogalmunk sem volt jól időzítünk-e, helyükre találnak-e a srácok, a stimulált cikluskövetéses hónapban pedig a tüszőrepesztés után szintén magunkra hagyatkozhattunk csak, hogy magunktól sikerül-e. Most viszont jókor voltunk, jó helyen, a srácokat felturbózták és közvetlenül a méhbe kerültek, kapok sárgatest pótlást és az utóbbi időben nagyon sokat tettem azért, hogy ez a baba megfoganjon (talpreflexológia, diéta, méhpempő, D vitamin, E vitamin, Omega 3, stb.), szóval minden tényező kifejezetten optimális nekünk. Mit számít, hogy bal vagy jobb oldal? Sose lehet tudni... :)
A férjem 8-ra ment leadni a fiúkat, jó másfél órát várt, mire szólították, onnan szerencsére már percek alatt végzett. :) Szegény utólag azért panaszkodott, hogy a földszinti helyiségbe kellett mennie, ahol konkrétan végig hallotta, hogy az ajtó előtt beszélgetnek, mászkálnak, szóval minden volt csak intimitás nem... Aztán ő bement dolgozni (5 perc a munkahelye a BMC-től), és 11-kor jött vissza, amikorra én mentem.
Hamar kaptunk szobát három másik lánnyal együtt (ketten voltunk első inszemesek és volt két lány, akik harmadszor voltak...jajj nagyon drukkolok mindegyiküknek!), utána pedig kezdődött a maratoni várakozás. Végül 13 órakor kerültem be a műtőbe, ahol kettőt pislogtam és már kész is voltam. Ágyra fel, előrecsúszni, lábakat felhúzni, kengyelbe betenni, döntés, majd sóhajtsak. Tágító bent, pici csípés/szúrás (gondolom a méhszájnál), majd Szűcs doktor közölte, hogy kész is vagyunk. Még feküdtem ott egy pár percig megdöntve, jókat szórakozva magamban, hogy csak fejre ne essek, illetve azon járt a fejem, hogy milyen szép helyen fogan a gyerekünk. :) Majd felkelhettem, irány vissza az emeletre a kórterembe, 10 perc fekvés, utána öltözés és vissza Szűcs doktor irodájába. Megkaptam a zárójelentést, felírt 3x1 Utrogestant, 30-án pedig teszt otthon. :)
Az időzítéssel kapcsolatban nagyon bizakodó vagyok, szombat este adtam be a dupla adag tüszőrepesztőt és egész vasárnap azon aggódtam, hogy nehogy túl hamar megrepedjenek a tüszők. Majd miután tegnap semmit nem éreztem az ég világon, ma hajnaltól azon kattogtam, hogy csak repedjenek meg időben. Aztán 11-12 között miközben várakoztam, éreztem a szurkálást, szóval megnyugodtam, a legjobb időben vagyunk.
A kocka el van vetve, bizakodunk és várjuk a 30-át.
A pénteki aggodalmaimat szombat reggelre felváltotta a lelkesedés. Végiggondoltam, hogy ennyi esélyünk még soha nem volt, hiszen a spontán hónapokban fogalmunk sem volt jól időzítünk-e, helyükre találnak-e a srácok, a stimulált cikluskövetéses hónapban pedig a tüszőrepesztés után szintén magunkra hagyatkozhattunk csak, hogy magunktól sikerül-e. Most viszont jókor voltunk, jó helyen, a srácokat felturbózták és közvetlenül a méhbe kerültek, kapok sárgatest pótlást és az utóbbi időben nagyon sokat tettem azért, hogy ez a baba megfoganjon (talpreflexológia, diéta, méhpempő, D vitamin, E vitamin, Omega 3, stb.), szóval minden tényező kifejezetten optimális nekünk. Mit számít, hogy bal vagy jobb oldal? Sose lehet tudni... :)
A férjem 8-ra ment leadni a fiúkat, jó másfél órát várt, mire szólították, onnan szerencsére már percek alatt végzett. :) Szegény utólag azért panaszkodott, hogy a földszinti helyiségbe kellett mennie, ahol konkrétan végig hallotta, hogy az ajtó előtt beszélgetnek, mászkálnak, szóval minden volt csak intimitás nem... Aztán ő bement dolgozni (5 perc a munkahelye a BMC-től), és 11-kor jött vissza, amikorra én mentem.
Hamar kaptunk szobát három másik lánnyal együtt (ketten voltunk első inszemesek és volt két lány, akik harmadszor voltak...jajj nagyon drukkolok mindegyiküknek!), utána pedig kezdődött a maratoni várakozás. Végül 13 órakor kerültem be a műtőbe, ahol kettőt pislogtam és már kész is voltam. Ágyra fel, előrecsúszni, lábakat felhúzni, kengyelbe betenni, döntés, majd sóhajtsak. Tágító bent, pici csípés/szúrás (gondolom a méhszájnál), majd Szűcs doktor közölte, hogy kész is vagyunk. Még feküdtem ott egy pár percig megdöntve, jókat szórakozva magamban, hogy csak fejre ne essek, illetve azon járt a fejem, hogy milyen szép helyen fogan a gyerekünk. :) Majd felkelhettem, irány vissza az emeletre a kórterembe, 10 perc fekvés, utána öltözés és vissza Szűcs doktor irodájába. Megkaptam a zárójelentést, felírt 3x1 Utrogestant, 30-án pedig teszt otthon. :)
Az időzítéssel kapcsolatban nagyon bizakodó vagyok, szombat este adtam be a dupla adag tüszőrepesztőt és egész vasárnap azon aggódtam, hogy nehogy túl hamar megrepedjenek a tüszők. Majd miután tegnap semmit nem éreztem az ég világon, ma hajnaltól azon kattogtam, hogy csak repedjenek meg időben. Aztán 11-12 között miközben várakoztam, éreztem a szurkálást, szóval megnyugodtam, a legjobb időben vagyunk.
A kocka el van vetve, bizakodunk és várjuk a 30-át.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)