10 hét + 2 nap

Tegnap délután ismét Szűcs doktornál jártunk, ez volt az utolsó látogatásunk nála. Megmoziztuk a kis drágánkat, aki esküszöm integetett a kezével, a doki is mosolygott rajta! Hát meg kell zabálni, de komolyan!
Persze sztárfotót is kaptunk (ahogy eddig is, csak azokon még elég kis homályos foltocskák látszódtak). Nem tudok betelni vele.

Tegnap volt 10 hetes + 2 napos a terhesség, a babának 34 mm az ülőmagassága és szépen kalimpál a szíve.
A hematóma szerencsére felszívódott, így abbahagyhatom a Rutascorbint és hétvégén az Utrogestant is.

Következő lépés az orvos-választás (tudom-tudom megcsúsztunk kicsit, de a genetikai UH-ra már bejelentkeztem az Istenhegyire, szóval azért annyira nem vagyok gondatlan kismama:), merthogy Szűcs doktor nem vállal terhesgondozást és szüléslevezetést. Pedig már úgy megszoktam, hogy mindig hozzá megyünk, szívesen maradtam volna nála.

Április 2-án irány az Isenhegyi géndiagnosztika, addig pedig tiszteletemet teszem a védőnőnél, elmegyek vérvételre és persze keresek most már orvost.

Lányos zavaromban (és persze a határtalan boldogságban, hogy láttam a kisbabánkat) elfelejtettem fizetni a vizsgálat után. Egy óra múlva jutott eszembe, szerencsére még nem voltam a város másik felén, hívtam is egyből Szűcs doktort, aki nagyon hálás volt, hogy visszamentem (konkrétan ő is elfelejtette...). Ennyit a terhességgel járó feledékenységről. Ma reggel a férjem kocsikulcsával akartam elindulni dolgozni, és csak az autóm előtt állva esett le, hogy az bizony nem fogja kinyitni és elindítani a járgányt. Tegnap elfelejtettem megenni az ebédre hozott salátát, és sorolhatnám még hány dolog esik ki a fejemből manapság.
De kit érdekel, mikor egy ilyen kis drágaság növekszik a pocakomban, akivel október elején találkozunk, nem igaz?:)

Telnek a napok

Talán butaság vagy megmosolyogtat sokakat, de én a mai napig minden reggel úgy ébredek, hogy megfogom a hasamat és nyugtázom magamban, hogy de jó, tényleg babát várok. :) Mi tagadás, nem igazán tudom még felfogni, és az se titok, hogy jó arra ébredni, hogy nem álmodtam az egészet.

Az émelygésem hol erősebb hol kevésbé támad, természetesen ha nem érzem, azonnal kattogni kezd az agyam, hogy nincs-e baj. Nem vagyok normális, tudom. Azon is agonizálok kb. a 7. hét óta, hogy vajon nekem miért nem feszül a cicim... (éjszakánként egyébként érzem, de nappal semmi) Ismétlem: nem vagyok normális, tudom. :)

A hematóma reményeim szerint ahogy jött úgy múlik, észrevétlenül.Vérzés azóta sem volt (kopp-kopp), szedem a Rutascorbint és persze menetrendszerűen adagolom az Utrogestant.

Egy pillanatig sem akarom pörgetni az időt, de persze számolom a napokat a következő ultrahangig. Mindennél jobban várom, hogy világra jöjjön a babánk és a világot jelenti már most, de sokszor még saját magamnak is meg-, és felfoghatatlan az egész... főleg amikor épp semmilyen tünetem nincs és éppúgy érzem magam a bőrömben, mint két hónappal ezelőtt... viszont az ultrahangon ott van, látjuk, már a szíve is dobog... hát ki ne akarná mozizni őt állandóan?!:) Egy hét múlva ez is eljön és természetesen már most lelkifurdalásom van, hogy így siettetem az időt, mikor megfogadtam, hogy nem leszek a "mindig a következő etapot várjuk" típusú kismama... (talán a megfogalmazás is rossz, elvégre nem típus ez, egész egyszerűen csak az egészséges kíváncsiság és megnyugvás iránti vágy, hogy tudjam minden rendben van, lássam a két szememmel, hogy ott van és minden rendben vele)

A következő lépés a 12. heti genetikai ultrahang lesz, amire babonából nem akartam korán időpontot egyeztetni, de lemaradni sem akartam a sokak által javasolt istenhegyi genetikus doktornőről, így ma felhívtam őket és április 02-re sikerült is bekerülni hozzá. Kombinált tesztet választottunk, ezt javasolta Szűcs doktor is múlt héten. Naivan most azt gondolom, hogy ott végre megnyugszom és fellélegzem majd, hogy tényleg minden rendben, de gondolom jönnek majd az újabb és újabb parák... :) Sebaj, szépen lassan majd hozzászokom ehhez is.

Apropó, olyan fura még leírni is... 9 hetes + 1 napos a terhességem. Hát nem hihetetlen?:)

Megdobban a szív

Bocsánat mindenkitől, aki aggódott és várta a jelentkezésemet, többet nem tűnök így el, ígérem!

Az első ultrahangra február 5-én mentünk, ahol egy 6-7 mm-es petezsák látszódott kis szikhólyaggal. Határtalanul boldog voltam és az első kő legördült a szívemről, méhen belül van, minden rendben. :)

Közben volt egy befizetett utunk egy messzi-messzi meleg helyre, amit én szívem szerint azonnal lemondtam volna, de a férjem nagyon szeretett volna elutazni. Ő abszolút optimistán és pozitívan állt a helyzethez, meggyőződése volt, hogy nem lehet bajunk és csak jót tehet egy utazás, ahol sokat pihenünk, gyűjtjük a D-vitamint a napsugarakból, nem stresszelünk és elkerüljük messziről az influenza-járványt.
Végül megbeszéltünk mindent a dokival és elutaztunk. Azt inkább nem részletezem hogy paráztam végig (főleg a repülőutakon), de összességében tényleg rengeteget pihentem, tömtem magamba a sok gyümölcsöt és mantráztam magamban, hogy minden a legnagyobb rendben, a kis picikénk egészséges és szépen fejlődik a pocakomban.

Vasárnap jöttünk haza és ma volt esedékes az újabb ultrahang. Három hete volt az első, hihetetlen hosszú volt ez az idő, nagyon nehéz volt a várakozás.

De örömmel jelentem, hogy a kisbabánk 8 hetes + 1 napos, 17 mm-es az ülőmagassága és gyönyörűen kalimpál a kicsi szíve!:)

Elmondhatatlan érzés...boldogság, öröm, kíváncsi várakozás, és persze egy abszolút csoda, hogy 2 év várakozás után végre sikerült. Kisbabánk lesz!:) Még szokom a gondolatot, mindig. :)

A tüneteim jönnek-mennek, természetesen ez is állandó aggodalomra ad okot (bár a mai ultrahang megnyugtatott szerintem pár napra:), a mellfeszülésem másfél hete elmúlt, viszont napi szinten émelygek (főként délelőtt), folyamatosan rágcsálnom kell valamit, hogy ne érezzem. Képes lennék az egész napot átaludni (aminek egyébként a nyaralás nagyon jót tett, a napi 10 óra alvás minimum volt), és összességében olyan fura a világ. Mintha kívülről szemlélném vagy nem is tudom. Nehéz megfogalmazni, mindenesetre nem panaszkodhatok, mert jól érzem magam a bőrömben és nem kínoznak súlyosabb rosszullétek.

A mai ultrahangon sajnos látszott a petezsák mellett egy hematóma is, ami miatt Rutascorbint kell szednem és két hét múlva ellenőrzi az orvos, hogy felszívódóban van-e, de szerencsére semmilyen panaszt nem okoz, reméljük így is marad. Mindenesetre ha vérezni kezdenék, legalább tudjuk, hogy emiatt van. Természetesen ha ilyen előfordulna hívnom kéne azonnal a dokit, azt mondta valószínűleg megemelné az Utrogestan és Rutascorbin adagot, de egyelőre ezzel nem foglalkozunk. Szűcs doktor úr sem aggódott különösebben, nem kell feküdnöm vagy ilyesmi, reméljük magától felszívódik majd.

Ezek a hírek felénk, hihetetlen de, igaz. Állapotos vagyok. :)

HCG eredmény

229 U/L

Persze néztem referencia értékeket itt és jól meg is nyugodtam.
Elég szép azt hiszem. :)

16. dpo - Vérvétel és minden más

Gondolatban nekifutottam már hétfő óta milliószor ennek a bejegyzésnek, de az az érzésem lehetetlenség leírni mindent úgy, ahogy az valójában zajlik bennem...persze azért megpróbálom.

Írtam ugye korábban arról, hogy én mindenképp szeretnék tesztelni, mert az überpontos ciklusomban legtöbbször erre esélyem sem volt, és azért az mégiscsak egy meghatározó dolog, hogy ott ülünk a lepisilt teszt fölött ítéletre várva... De ami velem történt, azt komolyan nem gondoltam hogy így lesz. Abszolút semmi tünetem nem volt, péntekre elmúlt még a cicifeszülés is (ami nálam tutira a menzesz előjele), szombaton a férjem szülinapi buliján is az esélytelenek nyugalmával ücsörögtem a vörösborommal (és fogadtam -kár tagadni- igen érzékenyen az egyébiránt jóindulatú érdeklődéseket, hogy mikor lesz már nekünk babánk)... Aztán vasárnap megint éreztem a cicimet... Na mondom milyen játék ez már itt, hogy hol fáj hol nem, de igazán nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Az esti filmnézés közben el-elkalandoztam, hogy azért akárhogy is, de én ugye megbeszéltem magammal ezt a hétfő reggeli tesztet, fura hogy csak pár óra és megtörténik. De tényleg őszintén mondom én úgy gondoltam erre, mint egy reggeli teendőre, amin majd átesek és folytatódik a nap. Hiszen a bal oldalon voltak a tüszők, ott volt az a hycosy eredmény, hogy elvileg nem átjárható...meg ugye első inszemináció, hát azért az sokaknak nem sikerül, stb. Annyi fordult még meg a fejemben, hogy ha negatív, akkor még azért csak meg lehet próbálni két nap múlva is, meg tervben volt egy vérvétel, de az is csak azért, hogy tudjuk meg biztosra, ne szedjem fölöslegesen a progeszteront*. Aztán reggel kivánszorogtam a mosdóba, nekikészültem a dolgoknak (szerencsére üvegpohárba pisiltem, amit aztán majdnem kiöntöttem, pedig milyen jól jött..:), letettem a polcra a tesztet, álltam fölötte és vártam. Azon gondolkoztam, hogy a filmekben ilyenkor tesznek-vesznek még, kimennek - visszamennek, milyen ez már, hogy én meg ott állok fölötte. Majd nyúltam volna a pohárért, hogy kiöntsem a pisit, mikor mintha megjelent volna valami halványság a tesztvonalnál... Komolyan mondom, azt hittem kiugrik a szívem a helyéről. Felkapcsolatam még egy villanyt, hogy nem csak valami árnyék-e, majd elkezdtem fel-alá járkálni a fejemet fogva, hogy úristen ott egy halvány csík... Aztán remegő kézzel kibontottam a másik tesztet is és gyorsan megcsináltam azt is, nehogy az első hibás legyen... és ott volt!! Egyértelműen!!
Leírhatatlan érzés. Szívdobogás, láb-, és kézremegés, többször magamra csodálkozás a tükörben, hogy ez most itt a valóság vagy sem... Persze egyből fotóztam, aztán agyaltam, hogy felébresszem-e az alvó férjemet. Én ugyanis jóval korábban kelek, mint ő, olyankor még beszámíthatatlan állapotban van. Aztán visszabújtam mellé az ágyba (kezemben a teszttel, aminek pont semmi értelme nem volt, mert totál sötét volt a hálóban:), elkezdtem puszilgatva ébresztgetni, amire csak hümmögés volt a reakció...majd mondtam, hogy úgy tűnik kisbabánk lesz... erre ő egy "igen? mondtam én.." kijelentéssel magához húzott, megsimogatott és aludt tovább. :) Aztán pár perc múlva magához tért, kikászálódott az ágyból, előkotorta a szekrényből a nyáron külföldön vásárolt irtó édes menő márkás babazoknikat, hogy végre lesz bele nagyfejű baba is (minden babát nagyfejűzik, de esküszöm kedvességből!:).
Fogalmam sincs hogyan öltöztem fel, sétáltattam meg a kutyát, készítettem össze a reggelimet és tízóraimat, vezettem be a munkahelyemre és mit csináltam bent egész nap... Eufória, hitetlenkedés, nagyon nagyon mély öröm és boldogság, aggódás és minden egyszerre... Tényleg csak unalomig tudom ismételni, hogy hihetetlen. Két hosszú év után az ember ezt tényleg fel se fogja.
Napközbenről annyi azért még rémlik, hogy elkezdtem figyelgetni magamat és egyre inkább éreztem megint a ciciket meg enyhe mensi-szerű görcsöket, de akkor is és azóta is csak azt tudom mondani, hogy ha nem láttam volna saját két szememmel a teszteket (persze tegnap is csináltam egyet:), akkor nem is sejteném...

Ma reggel elmentem vérvételre, hogy lássam azért számszerűsítve is azt a hcg-t, de már előre összeszorul a gyomrom ha csak rágondolok, hogy meg kell majd nyitni az e-mailt.

Holnap pedig irány a BMC, Szűcs doktor úgy rendelte, hogy 30-án menjünk vissza, ha pozitív a teszt. Hát persze, hogy megyünk. Még ha nem is vizsgál meg, csak felír egy újabb adag utrogestant, akkor is kivárom a soromat. Mert nagyon nagyon meg akarom köszönni neki, hogy idáig jutottunk.

Egy csoda ez.

* a megérzésekről annyit, hogy múlt héten váltottam ki a Szűcs dr. által felírt Utrogestan receptet, mert én eddig még az őszről megmaradtakat használtam, és ő 2 dobozzal írt fel, de én mondtam a patikában a hölgynek, hogy elég lesz csak egy dobozzal is... (mondjuk ezért utólag is nagyon szégyellem magam, hogy hogy lehet így hozzáállni)

14. dpo - Ami a "lezárt" petevezetőt illeti...

szavak nélkül :)

11. dpo - Kérdőjelek

Szerintem nincs olyan sorstársam, aki ne értene velem egyet abban, hogy

• egy babára vágyó/váró nő élete 2 hetes etapokban zajlik
• ezek közül a 2 hetes periódusok közül a második, "várakozós" rész lassabban telik, mint bármi más a világon
• nincs annál idegesítőbb, mint hogy a kora terhességi tünetek csontra megegyez(het)nek a PMS tünetekkel, ezáltal esélytelen bármire is következtetni.

Én komolyan nagyon irigylem azokat a nőket, akik első pillanattól érzik, hogy megfogan bennük egy új élet, akik számára ezáltal egyértelmű, hogy azért fáj a cicijük, azért görcsölget a méhük, azért húz a derekuk, stb..
Na hát én nem tartozom közéjük.

Az inszem utáni pár napban őrült módon feszültek a melleim, hol a bimbók fájtak - hol az egész package, szurkált a méhem és a petefészkem, örültem, hogy érzek valamit és azt gondoltam biztosan történik valami odabent.
Aztán az inszem utáni 5-6. naptól megszűntek a tünetek, konkrétan meg voltam győződve róla, hogy velem aztán az ég világon semmi nincs, lefutott kör, nem tartozunk a nagyon szerencsés első inszemből babásodó párok közé.

Most, így a 11. dpo-n megint elbizonytalanodtam... fájnak újra a melleim (hol jobban hol kevésbé, nyomkodom magam all day, mint valami eszelős - igaz Poppy Field?:), mensis görcseim - húzódások vannak a méhemben, fáj a derekam, szóval a PMS létező összes tünetét tankönyv-szerűen produkálom.
De akár lehet ez ugye babásodás is...
Csak ki mer bárminek is hinni 2 év próbálkozás után? Én ugyan nem merem beleélni magam semmibe, sőt megnyugtató belső hang sem szól bennem, hogy nyugi sikerült.

Ennél több kérdőjel nincs is a világon, mint amennyi bennem van... lehet, hogy mégis oltári mázlink van? Lehetséges, hogy még sincs elzáródva (annyira) az a bal oldali petevezető? Lehet nem is PMS?

Ááááá...ki bírja ezt idegekkel?:)

Hétfőn (14. dpo) teszt, jöjjön aminek jönnie kell!